Nem is úgy. Van az úgy, hogy csoda történik. És akkor az ember először szeretné eltitkolni. Aztán szeretné elfelejteni. Nem venni komolyan. Aztán úgy gondolja, másokat nem is fogja érdekelni. És nem is fogják komolyan venni. Hiszen jelentéktelen dolgok történtek. És ott van az objektív mérés is. A számok mutatják. Aztán mégis nekifog, elkezdi írni, és akkor meg nem sikerül elmondania.

Én is éppen ilyesmire készülök most. Elmesélni valamit, ami az objektív mérce szerint meg sem történt, vagy ami mégis történt, de elmesélhetetlen.

Hittanverseny volt Balatonfőkajáron. Az egész olyan titokzatosan indult. Már messziről megpillantottuk a gyönyörű szép, fehér templomot. A sakkfigurákban gyönyörködtem gyerekkoromban ennyire. Különösen is a vezért szerettem, mert annak „mindent szabad". Ilyen alakja van ennek a templomnak. Szinte kérkedik Isten mindenhatóságával. És gyönyörűségével. „Véletlenül" előbb hódolatunk jeléül megcsodálhattuk a templomot közelről is. Aztán az iskola felé kanyarodtunk, és elkezdődött a verseny.

Nem ingyen vannak a hittan versenyek. Meg is köszöntük az Egyházmegye hozzájárulását. És nem is cél nélküliek. Ahogy minden verseny, ez is arra való, hogy az adott területen kimagasló tehetségeket, kimagasló adottságokkal rendelkező gyerekeket kiválassza. Hogy értük különösen is imádkozzunk. Hogy tehetségük megtalálja a helyét az életben.

Mit is kutatott ez a verseny? Mi másból is tudhatnánk meg, mint a négy Igéből, amiből a gyerekeknek készülniük kellett: A kánai menyegző; Jézus a tengeren jár; A vak Bartimeus meggyógyítása; Lázár feltámasztása.

Csodák, csodák,... Öröm-, biztonság-, látás-, életcsoda.

Ahogy néztem a gyerekeinket, csodálattal töltöttek el. Elkértük szabadnapjukat, és ők örömmel jöttek. Feladatokat adtunk nekik, és ők örömmel csinálták a kötelességet. Volt, hogy gondterhelten néztünk néha rájuk, ők mégis felhőtlen örömmel viszonozták nekünk. Volt a felnőttek között, aki már-már azt hitte, nem sikerült, a gyerekek mégis örömmel mondták, hogy legközelebb is jövünk! Az örömöt, amivel megkínálni szerettük volna őket, ők maguk hozták el, és osztották szét közöttünk. (Kuti Géza bácsi örömteli énektanítását csak azért nem említem, mert akkor minden felnőtt nevét is fel kellene sorolnom. De ők majd egy másik beszámolóban biztosan említve lesznek.)

Aztán néztem a gyerekeket, ahogy elmerülnek egy-egy feladatban. Alkotásban. Azt hittem, végleg ott ragadnak, és nem is jut idejük másra. „Fel akarták venni a hajóra, de a hajó egyszeriben odaért a partra, ahová tartottak." Jn 6,21 Különös csoda ez: az Emberfia Ura az időnek is. Mert ahogy továbbmentek a gyerekek a többi feladatra, éppen végeztek vele ebédig. Ő csillapította a viharokat közben, és szinte hallani lehetett, ahogy súgja a gyerekek fülébe a biztatást: „Én vagyok, ne féljetek!"

És amikor bekötött szemmel szlalomozott egyikük! Mintha látná maga előtt, merre kell menni! Néztem a többi csapatot is, ügyesen irányították egymást, de csak botorkálás volt az. Ez a kislány pedig elindult, mint aki lát. Mint akit vezet Valaki. Bizony, hogy nem látott ki a kendő alól, mert a pálya többi részén is meglátszott volna. Csoda volt. Igazi csoda. Meghallgatott imádság: „Mester, hogy lássak!" - bekötött szemmel is.

És Lázár feltámasztása? Ha a többi lehetséges volt, ebben is hinni fogunk. Hiszünk benne, hogy ha az örömcsoda, a biztonságcsoda és a látáscsoda megtörténhet, akkor az életcsoda is a miénk.

Aztán, megmérettettek csodáink. És illemtudóan rejtve maradtak. Kinek-kinek a sajátja. Mert nem vásári látványosság a hit, hanem legszemélyesebb titkunk. Olyan verseny, amelyben még... nem hirdetnek eredményt. Mert még várunk a többi győztesre.

Adja a mi Urunk, hogy ezek a csodák, titkos kulcsok legyenek gyerekeink életében, amelyekkel eddig ismeretlen ajtókat nyithatnak ki, kincseskamrák ajtaját, könyvtárak ajtaját, békés otthonuk ajtaját, ahol helyet találnak életüknek, hivatásuknak, szeretteiknek.